Bill és Tom Magdeburgban éltek, mikor belekezdtek a zenélésbe. Bill dalszövegeket írt, Tom pedig igyekezett lefogni az első helyes akkordokat a gitárján. Az első fellépésükre nyolcéves korukban került sor.
De ekkor jött a költözés: a Kaulitz-fivérek Simone mamával és a mostohaapjukkal, Gordon Trümperrel a 230 000-es lakosú Magdeburgból Loitschéba, egy kicsi, 850 lelkes faluba csöppentek. És mintha ez még nem lenne épp elég! Még a falu kissé élettel telibb központja is nagyon messze esett a házuktól. A korábban említett DVD-n Bill így mesél erről: ,,Volt időszak, amikor nagyon távol éltünk a civilizációtól. Semmi mást nem láttunk, csak hegyeket és mezőket.” Tom még hozzáteszi: ,, Nem nagyon tudok olyan emberről, aki utálná a természetet, én finoman szólva nem szívesen időzök a szabadban.”
Vagyis a Kaulitz-fivérek kiestek az eseménydús városi forgalomból, és egy unalmas kis faluba kötöttek ki. A testvéreknek nem nagyon volt már lehetőségük, mint hogy egymásnak és a négy falnak játszanak. Loitscéban esélyük sem volt valódi fellépésre.

Magdeburg ,ég úgyis jóval több lehetőséget nyújtott, mint a kis falu, hogy az itt élők nem a fiatalos személetmódjukról híresek. Pedig csak 150 km-re van Szász-Anhalt tartományi székhelyétől, az élettől pezsgő Berlintől. Ez a lázas lüktetés Magdeburgra sajnos nem sugárzik ki. Az élményekre éhes fiatalok számára nagyon gyatra ott a programkínálat. Amint Tom is panaszolta egy interjúban: ,, Itt egyáltalán nem történik semmi.”

Ezzel tisztában is vannak a fiatal zenekarok, akik Magdeburgban és a környékén szeretnének színpadra állni. A legjobb lehetőség a feltörekvő ifjú bandák számára a Factory disco lenne, mert itt tombol minden hétvégén a környék összes táncra és zenére vágyó tinédzsere. Viszont nagyon drága a belépőjegy, így a tulajdonos nem teheti meg, hogy ismeretlen zenekarokat engedjen a színpadra. Az egyetlen esély az ismeretlenségből való kitörésre, ha ifjúsági centrumokban vagy tehetségkutató versenyeken lépnek fel.

A Kaulitz-ikrek pedig ki is használtak minden lehetőséget, hogy közönség elé léphessenek. Nem akartak beletörődni a lakóhelyük által teremtett élethelyzetbe, és mindenáron nagyobb nyilvánosságot szerettek volna maguknak. Szorgalmasan próbáltak: Tom elektromos gitárján gyakorolt, Bill pedig énekelte a dalszövegeit, és egy időben a billentyűkkel is kacérkodott, de belátta, hogy ehhez nincs elég tehetsége, így utóbbival hamar felhagyott. Így mesélt a Der Spiegel című magazinnak erről az időszakról: ,,Sokáig álmodoztunk arról, hogy híresek leszünk. Már korábban voltak kisebb fellépéseink, hiszen az ikertestvérem, Tom és én már kilencéves korunk óta játszunk közönség előtt. Ennyi idősek voltunk, mikor elkezdtünk fellépni falusi ünnepségeken, kisebb versenyeken és minden apró klubban, ahol színpadra engedtek bennünket. Még ma sem tudok kottát olvasni és hangszeren játszani, ezért korábban elektromos dobfelszereléssel próbálkoztunk, de nem igazán vált be. Mindenhová elküldük a demo-felvételeinket, és próbáltuk megragadni minden lehetőséget. A szüleinknek sem hagytunk nyugtot, kénytelenek voltak minden hétvégén minket fuvarozni valahova.”

Az első ,,igazi” fellépésük egy tehetségkutató versenyen volt Wolmirstedtben, egy kis faluban, ami Loitschétól délre fekszik. Ezen kívül többnyire Magdeburgban és annak környékén álltak színpadra. 2001-ben egy együttesek számára kiírt versenyen léptek fel a magdeburgi Gröninger Badban, amikor felfigyelt rájuk az akkor 14 éves basszusgitáros, Georg Listing és a 12 éves dobos, Gustav Schäfer. Mindketten ugyanabba a zeneiskolába jártak, innen eredt a barátságuk. Georg öt évvel később így emlékezett vissza erre az első találkozásra: ,,Tom és Bill csak álltak ott egyetlen gitárral és a mikrofonnal. A hangzáshoz egy keyboard járult még hozzá. Azt gondoltuk, muszáj tennünk valamit, hogy segítsünk rajtuk. Gustav mosolyogva ennyit tett hozzá: ,, Dob a számítógépről? Ez nem mehetett így tovább!”

Gustav és Georg egyetértettek abban, hogy az ikrek tehetségesek, de feltétlenül szükségük van egy basszusgitárosra és egy dobosra. Csak így alkothatnak valódi rock-formációt.

A fiúk elbeszélgettek a fellépés után, és jó benyomást tettek egymásra. Egyből megállapodtak abban, hogy ezután közösen fognak játszani. Hamarosan rájöttek, hogy kiválóan összepasszolnak, és egyre gyakoribbakká váltak a próbák. Nemsokára megszülettek az első dalok, melyek egy része angol nyelven íródott.

A srácok hamarosan elválaszthatatlanok lettek, és így szükségessé vált egy találó név a bandának. Bill elmondta egy interjúban, hogy nem sokat törték a fejüket a névválasztáson: ,, Soha nem találtunk egyetlen ötletet sem elég dögösnek. Nem volt túl sürgős a névadás, és nem is igazán volt kedvünk ezen tanakodni. Igazából elfogadtuk, ami először beugrott.”

Így lett a banda neve 2011-ben Devilish. Ezt végre kellőképpen tüzesnek, lázadónak és ördöginek találták.

Folyt. köv., saját gépelés! Neko (c)
<<Vissza