Igazágól "Kedvenc bérgyilkosom" volt a novella címe, amit most megmutatok nektek. Volt egy álmom Billről és gondoltam leírom. A végén kiderült, hogy bérgyilkos, de mivel azt nem tudtam volna beleírni rendesen, így kicsit változtattam rajta. Remélem mindenkinek tetszeni fog. Helyesírási és egyéb hibákákért előre is bocsi. :$ Véleményeket várok és kérek is. Tudom, nem vagyok profi, de próbálkozni szabad. :D Katt ide vagy kattintsatok a bővebbenre.

1. rész
Lassan, de biztosan feltápászkodtam a földről, szeretett barátnőim mellől és hazaindultam. A telihold képe fényesen ragyogott a pocsolyákban, amelyek a mai késő délutáni eső nyomai lehettek. Csak a földet néztem, lábaimat egyre lassabban pakolgattam egymás elé, még egészen a heroin hatása alatt voltam. Egy csattanást hallotam. Felkaptam a fejemet és előre néztem. Talán két, három méterre elöttem egy fiú esett össze az egyik régi bérház tövében. Nem tudom mi vezérelt akkor, de úgy éreztem, muszáj odafutnom hozzá. Amikor megpillantottam kezében a tűt, és egy kibontott kis zacskót egyből tudtam mi történt vele. Betépett, elég rendesen. Én csak néztem őt, amikor lassan fejét felém fordította, és mélyen a szemembe nézett. Csak nézett rá mazokkal a csodálatos mogyoróbarna szemeivel, amik már az első percben fogva ejtettek. Annyira tehetetlennek látszott, még is csodálatosnak. Hosszú éjbenfekete haja lágyan omlott vállaira. Néztük egymást hosszú percekig, majd egyszer csak lehunyta szemeit. Eszméletét vesztette. Egy belső hang azt súgta, hogy minnél elöbb segítenem kell rajta. Leguggoltam hozzá, felsegítettem a földről és szinte vonszoltam magam után. Hogy merre? Nem tudom. Talán fél óra telhetett el, már szakadő esőben húztam magam után, amikor megérkeztünk egy parkhoz. Jobb ötlet híjján kirugtam a partk bejáratikapuját és leültettem a legközelebb eső padra. Óvatosan pofozgatni kezdtem. Lassan de biztosan kinyitotta pilláit és rám tekintett.
- Ki.. ki vagy te? Hol vagyok? Mi történt? - kérdezte, amjd kicsit feljebb ült a padon, eddig szinte feküdt.
- Mondjuk úgy, hogy a megmentőd. - mondtam majd körbenéztem. - És mint látod, egy parkban vagyunk. Ja és túladagaoltad magad, legalábbis szerintem. Vagy legalábbis kicsit többet lőttél be magadnak a kelleténél. Az ember nem szokott csak úgy összeesni a semmitől. - kicsit megveregettem a vállát. - Vagy én nem tudom, nem tudom ki vagy te, és azt sem, hogy miért segítettem neked. Apropó nagy szerencséd van, hogy nem haltál bele.
- Valami dereng... - mondta, majd lassan végigmért. A hajam csurom víz volt az esőtől ami szerencsére már elállt. A pólóm is eléggé átázott. Ilyenkor áldom magamat, hogy nem szeretem a fehér színt. Láttam ahogyan tekintete megakad a melleimnél, majd tovább mér, egészen a bakancsomig. Mindenemet alaposan végignézte, majd felnyögött. - Oh.
Igazából egyikünk se tudott mit mondani, néztük egymást. Mi mást tehettünk volna? Elvesztünk egymás tekintetében. Nem érdekelt, hogy ki ő és mit csinált és az sem, hogy emberrabló-e vagy bérgyilkos. Felőlem lehetne körözött bűnöző is amíg ilyen csodálatos és igéző szemei vannak. Teljesen elvesztem bennük. Régen volt már amikor egy srác ennyire magával ragadott. Formás és telt ajkak, fenséges arcvonalak, kis pisze orr és persze azok a csodálatos csokoládébarna szemek. Ő maga a megtestesült tökéletesség!
- Ha.. ha megkérhetnélek... hazavinnél? - kérdezte olyan esetlenül, hogy azt hittem magamhoz szorítom nagyon erősen, és nem engedem el soha. Nem akarom elveszíteni. Érzem, hogy ő lesz a végzetem.
- Természetesen, csak elöbb mond meg hol laksz. Nem szeretnék London minden házába becsöngetni, hogy: Héé, itt lakik... öhm. Hogy is hívnak?
- Bill. Bill Kaulitz. - mondta, majd kikerekedett a szemem és azt hittem elájulok.
- Az a nyálas tinisztár? Te jó isten! Hova keveredtem? De egyátalán... Mit keresel te egyedül az utcán, mi van ha megtalál valami elvetemült fan és netalántán megerőszakol? Vagy mi van ha a rosszakaróid megkéselnek? - hadartam.
- Nem érdekel. - mondta, majd lehajtotta a fejét és a földet fürkészte.
- Hát jó. Akkor... - tartottam egy kisseb hatásszünetet. - hol is lakik kedves elkényeztetett Tinisztárocska? - nevettem egyet saját magamon. Irónikus. A nagy punk belehabarodik egy elkényeztetett, egoista tinisztárba. Csodálatos.
- A jó... - elharapta a mondatot, bár sejtettem, hogy mi következhet utána. - Második utca ballra, 47-es ház. Ja... és köszönöm... - itt a szavába vágtam.
-Donna. Donna Pavel, a heroinfüggő, alkoholista huszonéves punk.
- Irónikus. - mondta, majd mosolyra húzódott a szája és felállt, de nem volt még elég ereje és hamar vissza esett a padra.
- Gyere, majd én segítek. - mondtam neki, majd a hóna alá nyúltam és úgy tettük meg a házáig vezető utat.

2. rész
Megálltunk a háza elött, majd az eső ismét elkezdett esni, sőt szakadni. De nem bántam. Valahogy tetszett nekem ez az egész helyzet, ez a pillanat. Itt állok egy szinte már-már kastély elött valami elkényesztett sztárral - aki nem mellesleg szívdöglesztő -, a szakadó esőben, én a vad és lázadó punk. Teljesen az ellentétem ez a fickó, mégis annyira megfogott benne valami. Már akkor az első percben, amikor ott ült tehetetlenül és bódultan a jéghideg, koszos, patkányoktól bűzlő járdán.
- Köszönöm. - mondta majd óvatosan elhúzódott tőlem. Már majdnem visszanyerte minden erejét, de mégis estlen és gyenge volt. - Nem jösz be egy kicsit? Meg szeretném hálálni valamivel...
- Óh, egy kicsit maradhatok ha gondolod. - próbáltam kedves lenni, és leplezni izgatottságomat. A szívem majd kiugrott a helyéről, szinte hallani lehetett ahogy eszeveszetten, egyenletes ritmus nem ismerve dübörög a mellkasomban. Moslyogtam. Másra nem is voltam képes. Szinte fülig ért a szám.
- Akkor gyere. - mondta majd lágyan kezét az enyémbe csúsztatta és maga után húzott, befelé, a bejárati ajtóhoz. Ott kicsit megállt, lassan megkereste a kulcsát és egy pillanat alatt kinyitotta azt a hatalmas fekete ajtót, amely ezt a mesébe illő, óriási fehér házat választotta el a külvilág zajától és mocskától. Megszepenve léptem át a küszöböt. Csak csodálkozni tudtam. Minden annyira nagy és tágas volt, nem úgy mint az én rozoga bérelt lakásomban.
- Gyönyörű házad van – mondtam, majd levettem a kabátomat és a bakancsaimat, majd a legközelebb eső fekete bőrkanapéra dobtam. - Tényleg nem maradok sokáig, nem szeretnék zavarni. Meg amúgy is pihenned kéne. - mondtam, majd felé fordultam és rámosolyogtam.
- Nem zavarsz, tényleg. Ha te nem jössz arra, lehet, hogy már kiraboltak volna.. Rosszabb esetben nem élnék. Szóval köszönöm.
- Nem tesz semmit. - mondtam, majd egy hatalmasat tüsszentettem.
- A folyosó végén az első ajtó jobbra a fürdő, vedd le a vizes ruháidat és csak dobd bele a kádba. A köntös ott lóg a falon, biztos megtalálod.
- Köszönöm. Akkor egy pillanat és máris itt vagyok. - mondtam majd beviharzottam a fürdőbe. Hát mit ne mondjak ismét tátva maradt a szám. Az egész helyiség duplája volt az én konyhámnak, a falak bordó csempével voltak kirakva és egy hatalmas kád díszelgett az egyik sarokban. Gyorsan levetettem átázott ruháimat és mindent a kádba dobtam, csak Bill köntöse volt rajtam amikor kiléptem a fürdőböl. Az ajtó elött már várt rám. Haját felkötötte, elmosódott fekete sminkjének már nyoma sem volt az arcán, és száraz ruhába öltözött.
- Jól áll. - jegyezte meg kedvesen majd elindultunk a hálószoba felé. - Kérsz valamit enni, inni? - kérdezte, amikor már az ágyon ültünk.
- Nem, köszönöm. - mondtam majd hátradőltem a pihe-puha ágyon és mélyen beszívtam ezt a bódító illatot amit a selyem takaró és a párnák árasztottak. Órákig beszélgettünk, nagyon sok mindent megtudtam róla. Nem az az egoista és elkényesztetett ember akinek gondoltam. Bár mit is számít ez, ha valakinek olyan teste és kisugárzása van, mint neki? Kint már hajnalodott.
- Te jó ég. Már hajnal van? - kérdeztem meglepve, majd felpattantam az ágyról és az ablakhoz siettem. - Visszakaphatnám a ruháimat? - kérdeztem tőle, de nem jött rá válasz. Lassan mellém sétált és átkarolta a derekam.
- Maradj még, kérlek! Annyira régen volt társaságom, olyan sok ideje vagyok egyedül. Annyira hiányzik egy megértő társ... - mondta, miközben fejét a vállamra tette.
- Hisz nem is ismersz...
- Majd megismerlek! - mondta, majd még közelebb húzott magához és óvatosan a falnak döntött. Fejét elemelte a vállamról és mélyen a szemembe nézett azokkal az igéző csokoládébarna szemeivel. Azt hittem, hogy abban a pillanatban meghalok. Teljesen a hatása alatt tartott. Annyira meg szerettem volna csókolni, de nem szabad. Nem siethetek el semmit... Nem szabad... - Öhm. Megcsókolhatlak? - kérdezte megszeppenve. Köpni, nyelni nem tudtam. Annyira vártalnaul ért ez a kérdés. Mit tehettem volna? Félénken, és fülig pirulva bólintottam egyet, majd kezeimet derekára fontam. Megcsókolt. Igen, megcsókolt. Lágyan, de mégis szenvedélyesen forrtunk össze ebben az egyetlen kis ártatlan csókban. Talán elsietünk mindent? Nem tudom, de nem is akarom tudni. Élvezem, ez a lényeg...
- Bill... - belém fojtotta a szót. Ajkait ismét az enyémekre tapasztotta, és egyre szenvedélyesebben csókolt. Nyelve csak úgy cikázott a számban és még jobban közelebb húzott magához. Már nem volt köztünk egyetlen miliméter sem. Éreztem ahogy egyre gyorsabban ver a szíve, és egyre szaporábban veszi a levegőt. Kezeim akarva, akaratlanul elakandoztak a testén. Tombolt bennem a vágy, de nem tehetek róla. Ez a férfi egyenesen tökéletes és annyira szexi. Istenem, belehalok...

3. rész
Küzdöttem saját magammal. Muszáj volt eltontom magamtól, nem akartam, hogy azt higyje rólam, hogy könnyen megkaphat. Csak hát mint minden nőt, engem is elpuhít egy tökéletes férfi látványa, no meg az ha ilyen eszeveszetten jól csókol.
- Mi a baj? - kérdezte mgelepettem amikor végre sikerült kibújnom öleléséböl. Pedig mennyire szerettem volna ott maradni, örökre... De most az ész diktál, és nem a szív! - Talán... talán barátod van? - kérdezte szomorúan.
- Nem. Szó sincs ilyesmiről csak... - félbeszakított.
- Elsiettem a dolgokat? - kérdezte, majd leült az ágyra és engem nézett.
- Mondhatjuk így is. Nekem még kell egy kis idő... Sajnálom Bill. - mondtam, majd tartottam egy kis hatásszünetet. - Most jobb lesz ha elmegyek.
- De ugye látlak még? Kérlek... - nézett rám azokkal a hatalmas barna szemeivel, annyira gyermekien és édesen, hogy nem tudtam ellenállni nekik. Közelebb léptem hozzá valamelyest és megsimogattam a karját.
- Természetesen...
- Hát akkor kikísérlek. - mondta bánatosan, majd felállt az ágyról és végig nézett rajtam. - Csak elöbb adok száraz ruhát, vagy ha köntösben akarsz hazamenni... - mondta fülig érő mosollyal. Tetszett neki a helyzet, hogy csak egy selyem darab takarja a testem.
- Azt megköszönném. - mondtam, majd felállt az ágyról és elkezdett a ruhásszekrényébe nturkálni. Kivett egy világoskék csőfarmert, és egy egyszerű fekete pólót, majd az ágyra dobta. Lassan kisétált a szobából és becsukta magamögött az ajtót. Gyorsan felöltöztem és a köntöst letettem az éjjeliszekrényre. - Bejöhetsz. - mondtam és az ajtóhoz sétáltam. Óvatosan kiynitott az ajtót. Szerintem azt várta, hogy mezteleül álljak előtte, de hát nem volt ekkora szerencséje.
- Hát akkor gyere. - mondta majd gyengéden megfogta a kezemet és lekísért a bejárati ajtóig, ahol megállt és szembe fordult velem. - Nagyon köszönöm mindent, és nagyon örülök, hogy megismertelek, Donna. - mondta, és szorosan magához ölelt. Én is visszaöleltem, majd kezeimet a derekára csúsztattam és úgy vontam még közelebb magamhoz.
- Én is örülök, Bill. De most ideje mennem, a ruháimért majd még visszajövök.
- Az lesz a biztosíték. - mondta vidáman, majd egy gyengéd csókot lehelt akjaimra és elengedett. - Hát akkor viszlát... - mondta szomorúan, majd elindultam hazafelé.
- Vigyázz magadra! - szóltam hátra neki, amikor már a kapuban álltam. Az út hazafele unalmas és hosszú volt. Elöször fel sem fogtam, hogy mi történt ha éjjel. Legfőképpen azt nem értette, hogy hogy lehet valaki ennyire tökéletes. Még mindig nem értem... De egy biztos. Ezt a napot sohasem felejtem el. Egyre gyorsabban szedtem a lábaimat, majd amikor befordultam a jól ismert 47-es utcába, előkotortam a kabátom zsebéből a piros Bondomat és rágyujtottam. Lépteimen lassítottam, majd amikor az utolsót szippantottam kedvenc koporsó szögemből, eldobtam és megfordultam. Egy rozoga, régi bérházzal álltam szemben. Ez volt az otthonom. Nem hasonlítható össze Bill házával. Majd' szét esik, koszos, büdös és a patkányok előszeretettel fészkelnek meg egyes szegleteiben, de én mégis az otthonomnak hívtam, és szerettem itt élni. Lassan szedtem a lépcsőket egymás után, majd amikor felértem a harmadik emeletre, elsétáltam a folyosó végére, a harminckilences ajtóhoz. Kinyitottam a zárat és beléptem az én kis világomba. Minden sötét, komor és ilyesztő. Átsiettem a konyhán és ledobtam magam a hatalmas franciágyamra, kedvenc macskám, Héra mellé. A redőnyökön enyhe fény szűrődött be, ami megvilágította a szobát. Reggel van. Ránéztem az ébresztőórámra, és nem sokat tévedtem, hat óra harminckét percet mutatott. Aludni már nem volt kedvem, ezért inkább meggyújtottam egy újabb cigarettát és hanyatt vágódtam az ágyon. Milliónyi érzés és emlék kavargott bennem, de nem tudtam másra gondolni, csak Billre...

4. rész
Teltek a napok és csak nem vitt rá a lélek, hogy elmennyek Billhez. Nagyon szerettem volna, csak valamiért féltem. Mi lesz ha nem fog emlékezni rám, vagy ha nem lesz otthon? De mégis megembereltem magam, és útnak indultam. Áthaladtam a parkon, néztem azt a padot ahol azon a bizonyos estén ültünk. Előcsalogatta belőlem az emlékeket. Bill csókját, az illatát, az érintését... Mihamarabb látnom kell! Gyorsítottam lépteimen és pár perc múlva meg is érkeztem a célhoz, Bill fenséges kastélyához. Kastély? Kinek? Nekem. Másnak egy egyszerű ház... Becsöngettem. Pár pillanat múlva hangokat hallotam, Bill lépteit. Lassan kinyitotta az ajtót és hirtelen egymással szemben találtuk magunkat. Megszólalni nem tudtam, de ahogy láttam ő is küzd a szavakkal.
- Hát végre megjöttél! - mondta végül, majd szorosan átkarolt és hosszan megcsókolt. Annyira vágytam már erre a csókra... És most végre! Egy pillanatra elhúzta ajakait az enyémekről és behúzott a házba, majd becsapta magunk mögött az ajtót és erősen a falnak nyomott. Nem bántam, hogy ennyire vad. Ismét egymásnak estünk és szenvedélyesen csókolóztunk, simogattuk egymást, ölelkeztünk. Lábaimat óvatosan derekára fontam, mire alámnyúlt és elindultunk a hálószobája felé. Egy gyors mozdulattal kirúgta elöttünk az ajtót, majd ugyanilyen gyorsan be is rúgta. Megcsapott ismét az a bódító illat, amit Bill, és az ő dolgai árasztanak magukból. Eddig is éreztem, de most még intenzívebb lett ez a csodálatos és utánozhatatlan illat. Óvatosan ledőlt velem az ágyra és ott folytattuk heves csókcsatánkat. Egyszer csak elhúzódott ajkaimtől és a nyakamat vetet célba. Amikor megéreztem magamon nyelvét, hihetetlen nagy vágyat éreztem a teste iránt. Annyira vágytam rá, anyira bizsergett az egész testem... De nem szabad még! Ismét az eszemre kell hallgatnom és nem a szívemre. Lassan elhúzódtam tőle és a szemébe néztem.
- Hiányoztál, nagyon! - mondtam majd egy finom csókot leheltem ajkaira.
- Te is, hidd el! - mondta majd fejét a hajamba fúrta és derekamnál fogva szorosan magához szorított. - Annyira örülök, hogy itt vagy... El sem hiszed mennyire vártalak!